Amikor egy filmnek valamilyen irodalmi előzménye van, elkerülhetetlen a kényszerű összehasonlítás.

Arnaud des Pallières a történetet eredeti helyszínéről átteszi Franciaországba, és Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című elbeszélésének pusztán a főcselekményére fókuszál, annak is kivonatos, szüzsé-jellegű ábrázolását adja. A puritán feldolgozás és a lebegtetett, absztrahált helyszín következménye éppen ezért, hogy várakozásaimnak több helyen nem felelt meg a két órás alkotás. Felvetődik azonnal a régi-régi alapprobléma, hogy először a szöveget olvassuk-e el, vagy az irodalmi mű nyomán készült filmet nézzük meg.

Én abba a hibába estem, hogy előbb olvastam, aztán moziztam. Kleist 1808-ban, illetve 1810-ben megjelent már teljes szövege merőben elüt a film stílusától. Inkább emlékeztet egy részletező, tárgyilagos jegyzőkönyvre, mint romantikus, pátosszal kent üdvtörténetre, vagy a film nyers képi világára. Lássuk mi van Kleistnél, ami innen hiányzik:

Az események főképp a szász fejedelemségben játszódnak. Kohlhaas a szomszédos brandenburgi fejedelemségből igyekszik Lipcse felé, amikor a nemes úrfi hűbéresei útját állják. A történet a későbbiekben egy jogi és állami üggyé növi ki magát, sőt diplomáciai kérdéseket is boncolgat. Az ügy végül megmozgatja az egész állami vezetést. A filmben van egy jelenet, amikor Kohlhaas egy befolyásos pappal beszél az erdőben, aki rá akarja venni őt, hogy tegye le a fegyvert amnesztiáért cserébe. Nos ez a papi személy Kleistnél nem más, mint maga Luther. Nem jelentéktelen körülmény, hogy Kohlhaas dönt úgy, hogy felkeresi Luthert (kalandos körülmények között lopózik be hozzá, Luther azt hiszi ez első pillanatban, hogy a gyilkosa érkezett meg), és kéri meg arra, hogy terelje jogi útra az ügyét. Ezt Luther vonakodva meg is ígéri, de ezután a kért feloldozást nem adja meg Kohlhaas Mihálynak. Tehát a lutheri szál is elég jelentős a történetben.

De létezik egy másik cselekményszál, amelyik az alapsztorival fokozatosan összefonódik és átveszi a helyét.

A brandenburgi és a szász választófejedelem egy alkalommal találkozott egymással, és a megbeszélések utáni laza program keretében kedélyesen beszélgetve sétáltak a város utcáin, amikor egy vásár közepén találták magukat. Előttük éppen jósnő árulta a tudományát. Kissé kétkedve felkérték a cigány asszonyt, jósoljon nekik is. Miután a brandenburgi fejedelemnek válogatott jókat mondott, a szász fejedelem is felé fordult, hasonló jóslatokra számítva. Az asszony azonban elővett egy cédulát és ceruzával felírta - ahogy ezt a fejedelemmel is közölte - az uralkodóház utolsó tagjának nevét, a dinasztia végének időpontját, és hogy hogyan bukik meg. A cédulát ezek után a tömegben ácsorgó Kohlhaasnak adta egy kis szelencébe rejtve, és a fülébe súgta, hogy ez az amulett egyszer még az életét fogja megmenteni.

A történet innentől nagy sújt helyez a fejedelem lelkiállapotára, többször megbetegszik, elájul, és később, amikor rájön, hogy Kohlhaas Mihály az a személy, akinél a válaszok a nyakában lógnak, önérdektől hajszolva többször kísérletet tesz megmentésére, de még ő is falakba ütközik. Alapvetően a legkomikusabb figura a kisregényben. A papírfecnit a csaló és ravasz nemesek is megpróbálják kicsalni a berlini börtönben sínylődő Kohlhaastól, sikertelenül. Végül, a történet csattanója az, hogy a halálsápadt fejedelemhez odalép a lefejzése előtt álló Kohlhaas, előveszi a papírfecnit, elolvassa a jóslatokat, majd szájába veszi a papírfecnit és büszkén lenyeli.

Egyértelmű, hogy Kohlhaas Mihály legendájának nem ez a lényege, hanem az elveiért mindvégig kiálló büszke, erős személyiségé, aki a halál árnyékában sem követel többet, mint azt a keveset, a két elkobzott, megkínzott lovat (eredeti egészségében), ahogy az elején. Miután pedig elégtételt kapott, az állam is érvényesíti rajta törvényeit, büszkén megy a vérpadra. Ez így benne van a filmben is, de szinte csak ennyi, és világos, hogy a rendező célja, hogy a történelmi kontextusból kiszakított, általános érvényű mondanivalót vigyen a vászonra, mégis éppen ezért éreztem úgy, hogy időnként percekre unalomba fullad az alkotás. (folytatása következik)