A rendkívül szerencsétlen magyar címet azonnal felejtsük is el, ne számítsunk egy amerikai közép-nyugati kisvárosban tobzódó, középműfajú, könnyed komédiára.

Egyenes fordításban „Szevidzsék”-nek értsük, a Savage család életének egy szelete kel életre a „filmvásznon”.

Ellentétben azzal, amit egyre több rendező fejteget az utóbbi 10-15 évben, erősödik bennem az a meggyőződés, hogy a szövegkönyv, a dialógus mennyire fontos a filmek szerkezetében. A The Savagesnek is ez az egyik fő erőssége. Laura Linney szinésznő elmeséli, hogy a filmkönyv olvasása közben érezte, mennyire megkerülhetetlen a téma és a történet, és visszautasíthatatlan az általa később megformált szerep: Wendy egy érdekes, zaklatott nő, olyasvalaki, akinek a problémái rossz emberektől erednek. „Ezek több okra vezethetők vissza. Jon és Wendy, a két testvér már csak formális kapcsolatban áll a Phil Bosco által játszott apával, Lennyvel, akármilyen kapcsolatban voltak is korábban. Gyerekkorukban mindketten sok rosszat éltek át, és különböző szinten akasztotta meg őket a normális személyiségfejlődésben. Amíg Jonra az apai bántalmazások, visszaélések érzékenyen hatnak, Wendy nem vesz róluk tudomást. Őt csak elhanyagolták, és a történetben azt látjuk, hogy a testvérek hogyan reagálnak arra a helyzetre, hogy apjukról mostantól kezdve gondoskodniuk kell. Az én karakteremnek egy ilyen túlromanticizált elképzelése van a kapcsolatról, és arról, hogyan kellene a dolgoknak lenniük. ’Ki fogom csinosítani a szobát’ – mondja. És emellett látjuk a megnyugvásra irányuló vágyát, ahogyan – meglehetősen gyermeki módon – reménytelenül próbálja ápolni kapcsolatát az apjával. A fiú testvér már jóval korábban feladta ezt, habár mindketten jobb emberek lettek, mint az apjuk. Mit tehetsz, mit teszel, ha gondoskodnod kell valakiről, az egyik szülődről, aki sohasem szeretett téged? És hogyan fogadod ezt el?” – mondja Laura Linney egy 2007-es interjúban.

Valójában erről a döntéshozatalról, sőt magáról a döntéshozásról szól a film.

Wendy Savage (Laura Linney) feltörekvő, jelenleg sikertelen drámaíró, egy new yorki irodában tölti unalmas hétköznapjait. Bátyja, Jon Savage (Philip Seymour Hoffman) egyetemi tanárként dolgozik Buffallóban, drámatörténetet tanít. Apjuk, Lenny Savage (Philip Bosco) Arizonában él depressziós, jómódú és gondozói segítséggel támogatott élettársával, legalábbis annak haláláig.

Az apán az időskori demencia jelei mutatkoznak, az orvosok parkinson-kórra gyanakszanak. A két testvérnek nincs más hátra, elutaznak apjukhoz, aki nem maradhat tovább abban a házban, ahol eddig élt, bár a fia ezt tartaná magátó értetődőnek. Az élettárs rokonai azonban nem hajlandók tovább fizetni lakást. Jon és Wendy úgy döntenek magukkal viszik, keresnek egy öregotthont Buffallóban, és elhelyezik.

E három ember személyiségére és kapcsolatára fókuszál az egész történet, és ezért lehetséges az, hogy szűk két óra alatt annyira megismerhetjük őket, hogy nem érezzük felületesnek, és átlagosnak az amúgy nem egyedülálló, hétköznapi élethelyzeteket. A zseniális pedig éppen az a filmszövegben és a dramaturgiában, hogy szinte semmit sem tudunk meg arról a családi életről – néhány utalást leszámítva –, amelyben Jon és Wendy felnőttek. Valamikor a régmúltban szétesett a család, (az anya rég elhagyta őket), és hosszú évek óta nem találkoztak sem az apával sem egymással. Minden veszekedés, gesztus és reakció érezhetően visszavezethető a gyerekkorra, de a rendezőnő sosem magyarázza meg egészen, sosem tesz alánk biztonságot jelentő freudi hálót, de nincs is rá szükség. Például Wendy miért nem él normális párkapcsolatban, miért fogadja évek óta lakásában a kopaszodó, családos, kutyasétáltatás alibijével rendszeresen átszökő szomszéd urat? Vagy miért hazudik időnként, miért nem fut be drámaíróként, annak ellenére, hogy sejtjük, nem tehetségtelen?

A történet előrehaladtával persze Wendy is változni kezd belül, az újra alakuló családi kapcsolatok és a döntéskényszer hatására. Szintén Laura Linney mondja, hogy Wendy sok esetben tényleg úgy viselkedik, mint egy 11 éves gyerek, különösen, amikor a bátyjával veszekszik. Jon pedig valójában az elfojtás bajnoka, és – különösen a film első felében – ingerültté válik, amint Wendy közeledni próbál hozzá. Hogy mi történt Jonnal gyermekkorában, nem tudjuk meg egészen a fil végéig, amikor persze kiderül, Wendy beleírta új drámájába, és a korai életjelenetek végül is a színpadon elevenednek meg újra. Ez a másik zseniális megoldás a dramaturgiában, hogy az egymás után felmutatott elkerülhetetlen jelenetek mindegyike arra hivatott, hogy a testvérek elinduljanak a gyógyulás útján, az apa pedig békére leljen. Wendy drámájának színpadi premierje gyógyír, mágia, a sérelmek és békétlenségek végső feloldása, és mint ilyen, kifejezi a nehéz napok utáni pozitív életvitel lehetőségét.

Talán közhely, de ez a film a megbocsátás története is. A rendezés finomságait dícséri, hogy az apa, Lenny betegsége lehetetlenné teszi, hogy kifejezze megbánását a történtek miatt. (Egyre távolabb kerül a valóságtól, dührohamai vannak. „Savage”, jelentése vadember, dühös ember. Egy jelenetben ezt a jellemzést meg is kapja az öreg.) De mégis, néhány alkalommal az apát megformáló Philip Bosco olyan gesztusokat tesz, főleg közeliken megmutatott mimika formájában, amelyek épp ezt a megbánást tükrözik, illetve azt, hogy bizonyos pillanatokban mindent ért az egészből. A kocsiban felvett jelenet remek példa erre: a két testvér csúnyán összevész, többek között a múlt dolgain, és közben látjuk Lennyt, látjuk az arcán, hogy érzi a bűntudatot, de azt a fájdalmat is, amelyet marakodó gyermekei felett érez.

Érdekes, és furcsa dolog az időskori elbutulás súlyosabb megjelenési formája. A színésznő meséli, hogy a valóságban a mostohaapját helyezték el egy otthonban. Ő is demenciában szenvedett és úgy érezte, Párizsban van. A mostohaapa mesélt is róla. Laura ilyenkor mindig némi örömet érzett, mert az ilyen képzelődések elterelték az idős ember figyelmét a szenvedésről.

Végezetül – hiszen a közelmúlban hunyt el – hadd idézzem fel újra Laura Linney színésznő szavait arról, milyen volt Philip Seymour Hoffmannal a munka. „A maratoni, 30 napos forgatás nagyon kemény volt, mintha egy soha véget nem érő nap lett volna. Phil nagyon jól bírta. Mindig nagyon precízen és hitelesen dolgozott, ez meglátszik a filmben is. Ez nagyon jó és nagyvonalú dolog. Amikor csak lehetett, helyes döntéseket hozott, vezette az embert. Nagyon hasonlóan gondolkodtunk, szóval könnyű volt vele dolgozni. Ha az anyag jó, és a színészek is jók, akkor minden nagyon könnyű. Végül is az ilyen pillanatokért csináljuk, amit csinálunk.”

Én személy szerint nagyon ritkán látok ennyire jól megírt, felemelő, és hiteles, nem kevésbé – a súlyos, komor téma alatt meghúzódó – rengeteg szellemes részlettel meghintett filmet. Talán ez a második az elmúlt tíz évben. Csak kiderül, hogy az arisztotelészi kategóriák némelyike mindig lényeges eleme lesz a dramatizált műfajoknak. Katarzis…, megrendülés…, például?