Amikor egy filmnek valamilyen irodalmi előzménye van, elkerülhetetlen a kényszerű összehasonlítás.

A rendkívül szerencsétlen magyar címet azonnal felejtsük is el, ne számítsunk egy amerikai közép-nyugati kisvárosban tobzódó, középműfajú, könnyed komédiára.

Egyenes fordításban „Szevidzsék”-nek értsük, a Savage család életének egy szelete kel életre a „filmvásznon”.

Ellentétben azzal, amit egyre több rendező fejteget az utóbbi 10-15 évben, erősödik bennem az a meggyőződés, hogy a szövegkönyv, a dialógus mennyire fontos a filmek szerkezetében. A The Savagesnek is ez az egyik fő erőssége. Laura Linney szinésznő elmeséli, hogy a filmkönyv olvasása közben érezte, mennyire megkerülhetetlen a téma és a történet, és visszautasíthatatlan az általa később megformált szerep: Wendy egy érdekes, zaklatott nő, olyasvalaki, akinek a problémái rossz emberektől erednek. „Ezek több okra vezethetők vissza. Jon és Wendy, a két testvér már csak formális kapcsolatban áll a Phil Bosco által játszott apával, Lennyvel, akármilyen kapcsolatban voltak is korábban. Gyerekkorukban mindketten sok rosszat éltek át, és különböző szinten akasztotta meg őket a normális személyiségfejlődésben. Amíg Jonra az apai bántalmazások, visszaélések érzékenyen hatnak, Wendy nem vesz róluk tudomást. Őt csak elhanyagolták, és a történetben azt látjuk, hogy a testvérek hogyan reagálnak arra a helyzetre, hogy apjukról mostantól kezdve gondoskodniuk kell. Az én karakteremnek egy ilyen túlromanticizált elképzelése van a kapcsolatról, és arról, hogyan kellene a dolgoknak lenniük. ’Ki fogom csinosítani a szobát’ – mondja. És emellett látjuk a megnyugvásra irányuló vágyát, ahogyan – meglehetősen gyermeki módon – reménytelenül próbálja ápolni kapcsolatát az apjával. A fiú testvér már jóval korábban feladta ezt, habár mindketten jobb emberek lettek, mint az apjuk. Mit tehetsz, mit teszel, ha gondoskodnod kell valakiről, az egyik szülődről, aki sohasem szeretett téged? És hogyan fogadod ezt el?” – mondja Laura Linney egy 2007-es interjúban.

1928, Buñuel álma, Dalí álma. Egy keskeny felhő átszeli a holdat, a borotva belevág egy szemgolyóba. Egy tenyér közepéből hangyák másznak elő. Ezek a képek voltak az alapjai a forgatókönyvnek, amely röpke egy hét alatt készült el Figuerasban. A két fiatalember – az Utolsó leheletem tanúsága szerint – egyetlen szabályban egyezett meg, hogy nem fogadnak el olyan ötletet, amit pszichológiai, kulturális és logikai alapon értelmezni lehetne. (Érdekes, hogy Nemes Károly kismonográfiájában – Filmbarátok Kiskönyvtára, 1979. – éppen freudi, pszichológiai értelmezését próbálja adni a filmnek, sőt, abszolút szintézisre törekszik. Nyilvánvalóan teljesen téves megközelítéssel.) A munkamódszer érdekessége volt ezenkívül, hogy ha egyikük elutasított egy ötletet, a másik ezt azonnal elfogadta, és kihagyták a könyvből. A végeredmény egy kegyetlen és provokatív szöveg lett, amelyhez Buñuel végül az anyjától kapott kevés anyagi támogatást.